A venezuelai utcagyerekek útja a koncerttermekbe Legyen a zene mindekié! 2009. március 1-én a Nemzetközi Zenefesztivál keretében kapta meg José Antonio Abreu, a venezuelai zeneszerző, zenész és közgazdász Frankfurt város zenedíját hazájában a fiatalokért és a zenei kultúráért végzett tevékenységéért. A cikk írója egy koncertturné során találkozott a művésszel, és elkötelezett tevékenységéről ír, mely világszerte elismerést élvez.

"Gyertek holnap a parkolóba, és hozzátok magatokkal a hangszereiteket, és majd meglátjátok, hogy történelmet írtok vele ... !"

Ezekkel a szavakkal invitált 1975-ben egy férfi tizenegy fiatal zenészt Venezuelában egy próbára egy földalatti parkolóba. A második próbára 25-en jöttek, a harmadikra már 45-en, a negyedik alkalommal pedig 75-en, mert az a hír terjedt, hogy ott valami új és csodálatos dolog van készülődőben. Ezeknek a találkozóknak nemcsak az volt a célja, hogy egy szimfonikus zenekart alapítsanak, hanem hogy a zene által gyerekeket és fiatalokat képezzenek és lelkileg-szociálisan támogassanak - egy olyan országban, ahol a lakosság 70 %-a évek óta a szegénységi küszöb alatt élt.

José Antonio Abreu 1939-ben született egy hatgyermekes, zenei tehetséggel megáldott család első gyermekeként. Caracasban tanult a zenei főiskolán és ezzel egyidőben közgazdaságtant és jogot hallgatott az ottani egyetemen. Később egyetemi professzorként oktatta ezeket a tárgyakat, karmesterként lépett fel, koncerteket adott zongoristaként, csemballistaként és orgonistaként. A 35. életévétől azonban csak a zenének szentelte magát, azaz 1975-ben megalapította a Fundación del Estado para el Sistema de Orquestra Juvenil e Infantil de Venezuela-t (Fesnojiv), a gyermek- és ifjúsági zenekarok egy olyan rendszerét, amely kihatásában ma a legmerészebb kezdeti elképzeléseket is felülmúlja, és világviszonylatban egyedülálló. Jelenleg mintegy negyedmillió gyermeket támogat Venezuelában, akik a legnagyobb lelkesedéssel és magától értetődőséggel országszerte a legkülönbözőbb hangszereken játszanak, akik részben a legszegényebb nyomornegyedekből származnak, és e "Sistema" nélkül, ahogy általában nevezik, talán csavargókká, kábítószerfüggőkké vagy prostituáltakká váltak volna.

„...most egy új korszak kezdetén állunk, amikor a művészetet a többség hozza létre a többség számára.” José Antonio Abreu

"A művészet egy himnusz az élethez!"

Ebben az alacsony termetű, szimpatikus és szerény férfiben sziklaszilárd elszántság lakozik. Abreu meg van győződve arról, hogy a művészet az egész emberiség öröksége és kiváltsága. Ebből következően senki sem tagadhatja meg egy gyermektől vagy egy fiataltól a művészethez vagy annak bármely kifejeződési formájához való hozzáférés jogát, főleg egy művészeti képzéshez - egy ideál, amelyet már évszázadokkal azelőtt nagy személyiségek mint Schiller és Goethe hangsúlyoztak, hogy a művészetet a hétköznapi élet állandó részévé tegyék. Már fiatal korában, amikor elkezdte zenei tanulmányait, úgy gondolta José Antonio Abreu, hogy a zene és az élet bizonyos mértékig ugyanazok, és hogy a művészetet és az emberi létezést nem lehet elválasztani. "A művészet egy himnusz az élethez!" mondja barátságos mosollyal, és rokonszenves szemei sugárzanak.

Ez a tekintet a projekt kezdetén nyomban a szegény és a társadalom által elutasított gyermekek felé fordult, hogy lépésről-lépésre számukra is járható utat biztosítson a kultúrához, és értelmes tevékenységhez. Abreu nem gondolkodott sokat; tudta, hogy egy emberi civilizáció fennmaradásához itt a Földön kell a fejlődés irányát meghatározni, nem a Marson. Ennek megfelelően cselekedett, és sikerült neki az olajválság idején anyagi támogatást kapni a venezuelai kormánytól. Jól működő rendszere miatt 1975-től a továbbiakban működő nyolc kormánytól is elnyerte a szükséges támogatást, végül magánszemélyek és cégek is részt vettek ebben.

"Csak úgy lehet leküzdeni az anyagi szegénységet, ha szellemi gazdagságot közvetítünk!" Lépésről lépésre és a legteljesebb meggyőződéssel elérte, hogy ma Venezuelában tulajdonképpen bármely fiatal számára nyitva, messzemenőkig nyitva áll az út a zenéhez és más művészetekhez! Egyrészről egy magas színvonalú képzésben való részvételre, másrészről reményük lehet kórusban vagy zenekarban való örömteli, lelkes zenélésre, közösen más gyerekekkel és fiatalokkal.

Ebben több tényező játszik közre: Első helyen áll a különböző szinteken zajló egyéni oktatás. Ebben a világszerte elismert módszereket alkalmazó oktatásban garantáltan minden gyerek és fiatal részesülhet. De a Sistema jellegzetessége nem az egyedi oktatásban, hanem abban az intenzitásban van, amellyel a kórusokat és zenekarokat működtetik! A legtöbb gyerek úgyszólván mihelyst rendesen tartani tud a kezében egy hangszert, bekapcsolódik egy zenekarba. Nem a hangszeren való játék tökéletessége számít, hanem az együtt zenélés képessége, miközben játszva tanulják meg, egymásra figyelni és egymást tisztelni. Ilyenkor gyakran adják át az idősebbek tudásukat a fiatalabbaknak, és mindenki egy olyan közösségnek éli meg a zenekart, ahol minden egyes tag felelősséggel tartozik, és egy közös élményhez járul hozzá; és érzik, hogy valami jót tudnak tenni önmagukért és más emberekért! Fontos kiindulópontok ehhez a "Nucleo"-k (nucleo = mag, középpont), melyek mint gyűjtőpontok megtalálhatók az ország minden részén. A hét hat napjának délutánján gyerekek százai látogatják ezeket a zeneiskolákat, hogy térítésmentesen megtanuljanak egy hangszeren játszani.

Zenetanulás gyerekekre "szabva"

José Antonio Abreu meséli: kezdettől fogva óvakodtak attól, hogy a zenedarabok egyszerűsített változatát tanulják meg a gyerekek. A gyerekeknek meghagyják a kihívást, természetesen figyelembe veszik a képességeiket. A zenekari próbáik kezdeti időszakában ezért könnyebben játszható szimfonikus műveket játszanak, és fokozatosan ismerkednek meg olyan zeneszerzők műveivel, amelyek többet kívánnak meg. De ezt egyáltalán nem érzik áthidalhatatlan nehézségnek vagy olyannak, ami elkedvetleníti őket, hanem ösztönzően hat rájuk.

Kihívásnak érzik, hogy művészeti látóhatárukat és repertoárjukat folyamatosan bővítsék, azzal hogy egyre nehezebb darabokat tanulnak meg. De teszi hozzá José Antonio Abreu kezdetben az együttzenélés tiszta örömét akarják felébreszteni, minden nagyobb teljesítménykényszer nélkül! Ezért a legkisebbeket játékosan ismertetik meg a hangszerekkel való bánásmóddal. Több esetben orff hangszereket használnak, melyek hozzá vannak igazítva a gyerekek testméreteihez. Ezeken pedig "valódi zenét", tehát olyan darabokat játszanak, amelyek alapvető zenei követelményeket állítanak eléjük, mint a ritmus, szerkezet és dinamika! A gyerekek a zenét a maga teljességében ismerik meg, természetes módon, egyre nehezebb darabokat tanulva érzik esszenciáját. Nem a zenét kell a gyerekekre szabni, hanem azt, ahogyan tanulják!

Minden emberben szunnyad egy zenélésre képes potenciál! Alapvetően mindannyian képesek vagyunk a zene művészetét elsajátítani, egészen magas szintig. De ehhez megfelelő módszerekre van szükség. Venezuelában elenyészően kevesen hagyják abba a zenetanulást. És még azok is, akik már nem zenélnek aktívan, megmaradnak képzett zenekedvelőnek, és a társadalom etikai szintjét alapvetően meghatározzák, mivel ez nagymértékben függ a művészeti neveléstől, amelyben valaki kora gyermekkorától kezdve részesül.

Venezuelában 1975-ben 2 szimfonikus zenekar létezett melyekben túlnyomórészt hivatásos, európai zenészek játszottak , és néhány jó hírnévnek örvendő zeneiskola. 2007-ben már 90 Montalban zeneiskolát, 57 gyerekzenekart, 125 ifjúsági zenekart és 30 hivatásos szimfonikus zenekart számolhattunk meg. A népesség részvétele a zenei életben és a zenetanulás lehetősége jelentősen növekedett. Közel 265 000 gyerek és fiatal alkotja ma Venezuela kórusait és zenekarait, tehát játszanak egy hangszeren vagy énekelnek. És ez még csak a kezdet, mert az állam már beleegyezését adta további támogatáshoz.

És itt nem csupán tömegekről van szó, hanem minőségről! Szociális irányultsága ellenére a Sistema kiemelkedően magas színvonalú zenekarok létrejöttét tette lehetővé, melynek feltétele intenzív és professzionális munka volt. Olyan karmesterek, mint Claudio Abbado, Zubin Metha és Sir Simon Rattle évente Venezuelába jönnek, hogy együtt zenéljenek a fiatalokkal, és kidolgozzanak egy magas követelményeknek megfelelő repertoárt. Rattle ráadásul azon az állásponton van, hogy a klasszikus zene mindenek előtt ebből a dél-amerikai országból kapott nagyon fontos impulzusokat. A zenekarok kineveltek néhány, időközben már nemzetközileg is ismert zenészt, köztük a Párizsban élő hegedűst, Alexis Cardenast, és nagybőgőst, Edicson Ruizt, aki 18 évesen az eddig legfiatalabb tagja a Berlini Filharmonikus zenekarnak.

A venezuelai zenekar mozgalom legismertebb és legtöbbet emlegetett tagja jelenleg a Simon-Bolivar Ifjúsági Zenekar, amely fiatal karvezetőjével, Gustavo Dudamellel világszerte feltűnést kelt. Gustavo a fiatalok példaképévé vált, nemcsak a zenészek világában, hanem azok számára is, akik művészetkedvelők és magasabb célokra törekvő életet élnek, és hisznek abban, hogy a művészet nagyobb teret biztosít igazságosságnak és méltóságot ad egy országnak.


A szépség felismerése a szép által

A zenének jelentős erénye a sporttal szemben, hogy a gyerekekben mélyreható változást tud előidézni! José Antonio Abreu fontosnak tartja az egészséges élethez a testmozgást, mindaddig, amíg ez nem kerül túlsúlyba. De csak a zene hatol az ember lelkének mélyére! Közvetlenül a lélekre hat, és olyanná alakítja az embert, aki jobban érti az életet, és aki a zene szépségén keresztül fokozatosan az élet szépségét is megtanulja felismerni. Venezuelában még a börtönbe került fiatalokat is zenére tanítják. Igen, sok olyan törekvés van, amely azt célozza, hogy az emberi civilizációt ezen a bolygón jobbra fordítsa. A venezuelai Sistema ezek között egy egészen nagyméretű és értékes kezdeményezés. Természetesen attól még nem szűnnek meg a problémák, hogy a fiatalok hangszert vesznek a kezükbe. A valódi felemelkedés minden egyes ember esetén függetlenül attól, hogy mely társadalmi réteghez tartozik , röviden összefoglalva azt követeli meg, hogy a teremtéstörvények szerint él! Venezuelában is mindenkinek magának kell ezt a vágyat magában életre keltenie! A Sistema csak kedvezőbb körülményeket teremt ehhez megtisztítja az ország "társadalmi testét" az akadályozó, mérgező elemektől!

Venezuelában sok, a legszegényebb rétegből származó gyerek számára a Nucleok jelentik az első biztonságos, erőszakmentes környezet, ahol gondoskodnak róluk. Ha szükségük van ruhára, élelemre vagy más egyébre, akkor a zenetanárok kapcsolatba lépnek a helyi szociális munkásokkal. A Sistema ilyen módon is építi a hiányzó, ínséget elhárító hidat embertársai számára, egy olyan hidat, melynek azonban legerősebb tartó pillére mindig is a zene marad és üzenete a felebaráti szeretet! José Antonio Abreu munkásságát már többször méltatták.

A Sistema de Orquestra Juvenil e Infantil de Venezuela 1993-ban elnyerte az UNESCO Nemzetközi Zene díját. Abreut 1998-ban az UNESCO a Béke Követévé nevezte ki, 2001-ben pedig egyike volt az Alternatív Nobel-díjasoknak. A zenei nevelés terén szerzett rendkívüli érdemeiért 2005-ben Német Szövetségi Érdemrend kitüntetést kapott, 2009-ben Frankfurt város Zene díját a venezuelai Sistema Németországban is látható és mindenekelőtt hallható nyomokat hagyott hátra a képzési politikában. Abreu folyamatosan azon dolgozik, hogy tökéletesítse a rendszert, és egy olyan világról álmodik, amelyben az összes ország államférfiai ezt a koncepciót vagy hasonlót teszik cselekvésük meghatározó elemévé.

Abban a szerencsében volt részem, hogy 2008 nyarán elkísérhettem a Simon Bolivar Ifjúsági Zenekart és karmesterét, Gustavo Dudamelt egy vendégszereplő körútjának három állomásán. Felejthetetlen élmény marad számomra a találkozás ezekkel az emberekkel, és a zene is, amely csodálatos varázsával töltötte be ezeket a napokat!